Nem tudom, hogy az évszakok változása, vagy ez elmúlt időszak eseményei váltják ki belőlem az elmúlás érzését. Valahogy most olyan sehogysejó-nosztalgikus hangulatban vagyok. Most valahogy olyan közelinek, olyan sallangmentesnek érzem az élet múlandóságát. Most nem látom a jót benne. Azt látom, hogy ami van, az elmúlik. A most csupán egy pillanat és már vége is. Elmúlt. Az a most amit az ellőbb leírtam, már pusztán a múltam egy darabkája. Akárcsak az emberek, akikkel rég nem találkoztam és talán nem is fogok, ki tudja… Vagy azok a helyzetek, amiket soha többé nem fogok megélni. Elmúltak. És riasztó a gondolat, hogy mindazt, ami most van, ugyanígy fogja a változás szele a múlt martalékává tenni. Ki tudja, hogy azok az emberek, akik most az életemben vannak ott lesznek-e még holnap is? Ki tudja, hogy én leszek-e még holnap? Ki tudja, hogy lesz-e holnap? Most valahogy megriaszt mindez. Félek. Félek, hogy úgy válok én is a múlt egy darabjává, hogy nem marad utánam semmi. Semmi, ami én vagyok, amivel jobbá teszem valaki életét. Ha csak egy pillanatra egy mosoly erejéig is. De, mint minden ez is elmúlik majd…